Van az úgy...

…hogy az ember nem találja a helyét.

Azt hiszed, van egy célod, ami felé haladsz. Bár nem egyenes az út, de azért csak előre tart. De nincs se út, se cél, se akadályok, se semmi, csak egy nagy verem, amibe beleszületünk, és egyszer vagy kijutunk, vagy nem….

Nem múlik azon semmi, hogy mennyire akarod, mennyire küzdesz, mennyire vagy türelmes vagy megértő másokkal, vagy nyitott az emberek felé. Egy valamin múlik: szerencséd van-e, vagy sem. És nekem nincs.

Hiába küzdöttem 3 évet az egyetemmel, nyelvvizsgát csináltam nulláról 8 hónap alatt, mellette szakdolgozatot írtam, államvizsgáztam és még dolgoztam is.

Miért?

A nagy büdös semmiért. Nem indult a szak, amire menni akartam, rajtam kívül nem volt jelentkező, pedig két főtől már indult volna…. Most vergődök egy szakon, ami nem rossz, de nem is az igazi….. Ez nem az első csalódás a tanulmányaim során, eddig még mindig a B-tervemet követtem, valami sose jött össze, pedig igazán mindent megtettem, hogy jó legyen.

Dolgozok a moziban, ahol a területi vezető utál -ő maga sem tudja, miért, de kategorikusan kijelentette, hogy akkor is el fog küldeni, ha én leszek a legjobb dolgozó a világon. 2 éve ott vagyok, szóval csak nem talált semmi apróságot…. De megnehezíti a dolgomat, mert előre se léphetek (nem sok lehetőség van, de akadna…) Fáj látni, hogy olyan kollegáim kapnak olyan posztokat, akik nálam kevesebb ideje dolgoznak ott, és talán nem is olyan jók… De én tűröm, csinálom, küzdök, hátha…

Miért?

A nagy büdös semmiért.

Testileg, lelkileg, és tőlem telhetően anyagilag támogatok egy embert, aki érzelmileg elhidegült tőlem, nem szeret már. Nem tekint rám nőként, és nem izgatom már fel. Én mégis kitartok mellette, és remélem, hátha jobb lesz majd. És miért??

A

nagy

büdös

semmiért!!!

Mert sose fog visszaszeretni belém, és sose fog már kívánni, vagy virágot hozni nekem, vagy hozzám bújni éjszaka.

És nekem ez nagyon fáj.

Túl kell lépni az idegesítőségen, és csillámokat fogunk látni

A kedvenc filozófia tanárom mondta ezt, mikor elmondtam neki, az egyik csoporttársam mennyire idegesít.

Van egy munkatársam. Nem vagyunk különösebben jóban, de rosszban sem. Két helyen is együtt dolgozunk, egyik sem egyszerű környezet, vannak nehézségek, amikkel már mindkettőnknek tele a hócipője. Ahányszor összefutunk valamelyik helyen, mindig előadja, mennyire elege van az egészből, és ő felmond, mert ez nem akarja tovább csinálni. Negyed órákat panaszkodik, amivel állandóan csak újra felhergel. Mert megoldást nem találunk a dologra -mert nem is nekünk kell a nehézségeket megoldani, amik felmerültek.

A legutóbbi pár alkalommal már próbáltam elterelni valamivel a figyelmemet, mikor 300-as pulzussal magyarázott nekem. Máskor is megfigyeltem már, hogy olyan furán festi ki a szemét, mindig úgy néz ki, mintha el lenne kenve alul. Meg akartam neki mondani, míg panaszkodott az élet nehézségeiről, hogy idétlenül néz ki, de nem hagyott szóhoz jutni, szóval inkább ráhagytam. Még a végén ezen is felhergeli magát…

A lét elviselhetetlen könnyűsége -Jekyll és Hyde

Rég volt rám ilyen nagy hatással könyv, mit amiket mostanában olvasok.

Pár hete Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségét olvastam, pár napja pedig a Jekyll és Hyde-ot fejeztem be. Kicsit rímel a kettő egymásra. Egy okos ember mondta, napjainkban az a legfőbb gondunk, hogy kvázi gondtalanul élünk. Nyugis életünk elviselhetetlen. Ha aktívan élünk, abba fáradunk bele. Folyton egyensúlyra törekednénk, de az egyensúly -kvázi tökéletes élet -unalomba fordul. Itt jön be a képbe Jekyll és Hyde esete.

Dr. Jekyll köztiszteletben álló orvos, jóként kellene élnie, erényesen cselekednie, semmi olyat nem cselekedhet, amely jóhírének árthatna. Ezzel szemben nem elégedett tökéleteshez közelítő életével. Kicsapongásra vágyik, de erkölcse akadályozza. Létrehoz hát egy szert, mely hatására “rossz oldala” önálló testet, nevet kap. Így nem kell féltenie nevét, hiszen Hyde-ként megtehet, amit csak akar, közben pedig Jekyll is élheti világát.

Hát nem erre vágy mindenki? A fentebb említett egyensúlyt szeretnénk elérni. Jekyll és Hyde esetében mindkét véglet -a jó és a rossz is kielégítésre kerül, nagyjából egyenlő mértékben, míg a hétköznapi életünkben csak a középpont felé törekszünk, a két oldal kiegyenlítésére, gyakorlatilag a semmiben lebegünk -és ez az, ami elviselhetetlenné teszi létünket.

Persze, létezik olyan, hogy valaki “jó,” de olyan nem létezik, hogy közben ne vágyna valami rosszra. Persze elfojtja, de attól még ott van, és a jó-létet is elviselhetetlenné teszi.

Soha, sehogy nem jó.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!