A kedvenc filozófia tanárom mondta ezt, mikor elmondtam neki, az egyik csoporttársam mennyire idegesít.
Van egy munkatársam. Nem vagyunk különösebben jóban, de rosszban sem. Két helyen is együtt dolgozunk, egyik sem egyszerű környezet, vannak nehézségek, amikkel már mindkettőnknek tele a hócipője. Ahányszor összefutunk valamelyik helyen, mindig előadja, mennyire elege van az egészből, és ő felmond, mert ez nem akarja tovább csinálni. Negyed órákat panaszkodik, amivel állandóan csak újra felhergel. Mert megoldást nem találunk a dologra -mert nem is nekünk kell a nehézségeket megoldani, amik felmerültek.
A legutóbbi pár alkalommal már próbáltam elterelni valamivel a figyelmemet, mikor 300-as pulzussal magyarázott nekem. Máskor is megfigyeltem már, hogy olyan furán festi ki a szemét, mindig úgy néz ki, mintha el lenne kenve alul. Meg akartam neki mondani, míg panaszkodott az élet nehézségeiről, hogy idétlenül néz ki, de nem hagyott szóhoz jutni, szóval inkább ráhagytam. Még a végén ezen is felhergeli magát…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: