Néha annyira sok szerencsétlen véletlen történik, hogy elkezdem azt hinni lassan, hogy ezek már-már inkább törvényszerűségek.
Eddig akárhányszor tanulni kezdtem valahol, az mindig csak a B-terv volt, az, amit igazán szerettem volna, SOHA nem jött össze. Nem jött össze a középiskola, nem jött össze az egyetemen az a szakirány, aztán mesteren az a szak. És nem azért, mert nem tanultam eleget, nem voltam elég okos vagy kitartó…. Egyszerűen csak így akarta a sors, mert nem volt annyi jelentkező, vagy anno anyáék úgy döntöttek, nekem nem abba a középiskolába kell mennem. Kínlódás volt a tanulmányaim 9 évéből 7. Az általános nem számolom bele….
És mégis csinálom, mert kell, és remélem, hátha lesz még, amit én szeretnék… De lassan elfogy a türelmem…
És most ezt érzem a kapcsolataimra visszagondolva is… Eddig mindig megkaptam, hogy már nincs rám szükség, hogy nem lehet már rám nőként tekinteni, hogy második, harmadik, sokadik helyre vagyok téve, hogy hiába adom oda mindenemet, azt összegyűrik, után meg kidobják.
De persze, mindenkinek az utolsó utáni utáni utáni—-utáni alkalom után jut eszébe, hogy mekkorát hibázott.
De
már
késő…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: