Néha annyira sok szerencsétlen véletlen történik, hogy elkezdem azt hinni lassan, hogy ezek már-már inkább törvényszerűségek.

Eddig akárhányszor tanulni kezdtem  valahol, az mindig csak a B-terv volt, az, amit igazán szerettem volna, SOHA nem jött össze. Nem jött össze a középiskola, nem jött össze az egyetemen az a szakirány, aztán mesteren az a szak. És nem azért, mert nem tanultam eleget, nem voltam elég okos vagy kitartó…. Egyszerűen csak így akarta a sors, mert nem volt annyi jelentkező, vagy anno anyáék úgy döntöttek, nekem nem abba a középiskolába kell mennem. Kínlódás volt a tanulmányaim 9 évéből 7. Az általános nem számolom bele….

És mégis csinálom, mert kell, és remélem, hátha lesz még, amit én szeretnék… De lassan elfogy a türelmem…

És most ezt érzem a kapcsolataimra visszagondolva is… Eddig mindig megkaptam, hogy már nincs rám szükség, hogy nem lehet már rám nőként tekinteni, hogy második, harmadik, sokadik helyre vagyok téve, hogy hiába adom oda mindenemet, azt összegyűrik, után meg kidobják.

De persze, mindenkinek az utolsó utáni utáni utáni—-utáni alkalom után jut eszébe, hogy mekkorát hibázott.

De

már

késő…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

…hogy az ember nem találja a helyét.

Azt hiszed, van egy célod, ami felé haladsz. Bár nem egyenes az út, de azért csak előre tart. De nincs se út, se cél, se akadályok, se semmi, csak egy nagy verem, amibe beleszületünk, és egyszer vagy kijutunk, vagy nem….

Nem múlik azon semmi, hogy mennyire akarod, mennyire küzdesz, mennyire vagy türelmes vagy megértő másokkal, vagy nyitott az emberek felé. Egy valamin múlik: szerencséd van-e, vagy sem. És nekem nincs.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A kedvenc filozófia tanárom mondta ezt, mikor elmondtam neki, az egyik csoporttársam mennyire idegesít.

Van egy munkatársam. Nem vagyunk különösebben jóban, de rosszban sem. Két helyen is együtt dolgozunk, egyik sem egyszerű környezet, vannak nehézségek, amikkel már mindkettőnknek tele a hócipője. Ahányszor összefutunk valamelyik helyen, mindig előadja, mennyire elege van az egészből, és ő felmond, mert ez nem akarja tovább csinálni. Negyed órákat panaszkodik, amivel állandóan csak újra felhergel. Mert megoldást nem találunk a dologra -mert nem is nekünk kell a nehézségeket megoldani, amik felmerültek.

A legutóbbi pár alkalommal már próbáltam elterelni valamivel a figyelmemet, mikor 300-as pulzussal magyarázott nekem. Máskor is megfigyeltem már, hogy olyan furán festi ki a szemét, mindig úgy néz ki, mintha el lenne kenve alul. Meg akartam neki mondani, míg panaszkodott az élet nehézségeiről, hogy idétlenül néz ki, de nem hagyott szóhoz jutni, szóval inkább ráhagytam. Még a végén ezen is felhergeli magát…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Rég volt rám ilyen nagy hatással könyv, mit amiket mostanában olvasok.

Pár hete Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségét olvastam, pár napja pedig a Jekyll és Hyde-ot fejeztem be. Kicsit rímel a kettő egymásra. Egy okos ember mondta, napjainkban az a legfőbb gondunk, hogy kvázi gondtalanul élünk. Nyugis életünk elviselhetetlen. Ha aktívan élünk, abba fáradunk bele. Folyton egyensúlyra törekednénk, de az egyensúly -kvázi tökéletes élet -unalomba fordul. Itt jön be a képbe Jekyll és Hyde esete.

Dr. Jekyll köztiszteletben álló orvos, jóként kellene élnie, erényesen cselekednie, semmi olyat nem cselekedhet, amely jóhírének árthatna. Ezzel szemben nem elégedett tökéleteshez közelítő életével. Kicsapongásra vágyik, de erkölcse akadályozza. Létrehoz hát egy szert, mely hatására “rossz oldala” önálló testet, nevet kap. Így nem kell féltenie nevét, hiszen Hyde-ként megtehet, amit csak akar, közben pedig Jekyll is élheti világát.

Hát nem erre vágy mindenki? A fentebb említett egyensúlyt szeretnénk elérni. Jekyll és Hyde esetében mindkét véglet -a jó és a rossz is kielégítésre kerül, nagyjából egyenlő mértékben, míg a hétköznapi életünkben csak a középpont felé törekszünk, a két oldal kiegyenlítésére, gyakorlatilag a semmiben lebegünk -és ez az, ami elviselhetetlenné teszi létünket.

Persze, létezik olyan, hogy valaki “jó,” de olyan nem létezik, hogy közben ne vágyna valami rosszra. Persze elfojtja, de attól még ott van, és a jó-létet is elviselhetetlenné teszi.

Soha, sehogy nem jó.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Kár lenne azt mondanom, hogy 30 éves koromra tuti olyan nő leszek, aki agyonstresszeli magát a kora miatt. Ma, 24 évesen is olyan vagyok, aki agyonstresszeli  magát…..

A moziban melózás sok dolog miatt nem egy álommeló (de legalább ennyi ok miatt imádni is lehet), de ami mostanában leginkább böki a csőrömet az a kamasz fiúk (és lányok) csókolomozása.

Adott egy 16-17 év körüli srác, legtöbb esetben legalább egy fejjel magasabb nálam.megáll előttem a büfépultnál, és csókolommal köszön. A rendelését már csak gépiesen veszem fel, és csak reménykedek, hogy nem hibázok, ugyanis nem tudok túllépni a köszönésén… Őszintén érdekel, mit látnak rajtam, ami miatt úgy érzik, nem tegezhetnek.

Jó, persze nem igaz ez az összes kamaszfiúra, de mindenesetre aggasztó, hogy egyre többen vannak.

A minap ketten álltak a soromban, 17-18 körüliek. Egyikőjük jó napot kívánt, a másik a klasszikus csókolomnál maradt… Jeleztem nekik, hogy ha nem tegeznek, nem szolgálom ki őket. Ezen felbátorodtak, és jópofizni kezdtek -leginkább a “csókolomos.” Össze-vissza dumáltak, röhögcséltek. Mondtam, hogy ha szeretnének még ma popcornt kapni, mondják, hogy kell-e, különben nem tudok segíteni rajtuk. Nehezen, de megszületett a válasz -páros menüt szeretnének. Kicsit rövidebb harc következett, hogy megtudjam, mit kérnek mellé inni, de végül ez is kiderült. Fizettek, adom a blokkot és a visszajárót, köszönnék a következőnek a sorban, azonban a “csókolomos” nem mozdul. Nézi-nézi a blokkot, majd megszólal:

– Ez a blokk nem jó.

Nézek rá kérdően. Mondom, mi nem jó? Ott van, mit kértetek, ott van mennyibe került, mennyit adtatok és mennyi a visszajáró (ami pontosan visszaadva, és még a kezében volt.) Erre a srác vigyorogva rám néz:

-Nem jó a blokk, mert nincs rajta a számod.

És vár…..

De tényleg. 3 perccel előtte csókolommal köszönt, majd elkéri, és várja, hogy megadom a számomat. Őszintén nem értettem, de azért mondtam neki, hogy ez biztosan azért lehet, mert a számom nincs az étlapon.

Barátja bátorította, hogy majd a barátom megadja neki… Csókolomos nagy vagányan megkérdezte, hogy “miér’, van barátod?” Erre van egy tökéletes válaszom: “Nos, a VŐLEGÉNYEM” nem hiszem, hogy örülne, ha elkérnéd a számom.” És angyali mosollyal várom a reakciót, mely egy gyors “akkor nem kell” volt, és már szaladtak is el.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Egy tanárommal vitáztam erről egyszer. Ő pszichológus, én kevésbé hiszek a pszichológia univerzalitásában. Azt mondja, bizonyítható az emberekben jelenlévő kollektív tudat. Szerintem ez nincs így, inkább egy hajlam van minden emberben, ami alapján bizonyos dolgokra ugyanúgy, vagy legalább hasonlóan reagálnak. A hétvégén azonban számomra is bizonyossá vált, hogy van valamiféle közös rész az emberek tudatában, gondolkozásában…

Vegyünk egy tetszőleges büfét, tetszőleges eladóval, illetve jópár tetszőleges vásárlót. A büfés kérdésére -“Ajánlhatok-e édességet?”- a vásárlók 70%-ának a válasza: “Nem, mert fogyózok.” A maradék 30% úgy gondolja, ők “elég édesek”, nem kell több édesség, és mindössze annyira pici részük válaszol értelmesen igennel illetve nemmel, hogy azt nem is érdemes megemlíteni…

A válaszok majdnem 100%-a elég bizonyíték számomra, hogy azt mondhassam, igenis, létezik valamiféle kollektív tudat, vagy legalábbis kollektív válaszadó mechanizmus, mely az emberek többségét hajtja előre.

Kierkegaard szerint az embert nem a beszéd képessége vagy a két lábon járás teszi emberré, hanem a szelleme. Az, hogy önmagáról tud dolgokat elgondolni, reflektálni a körülötte, illetve vele történő dolgokra. Ha ezt nem képes megtenni, tulajdonképpen állati életet él, nem emberit. Ha nem lép ki ebből a keretből, nem több állatnál.

A rengeteg emberen, akivel nap, mint nap találkozok, azt látom, nem érték el az “emberséget.” Bele se gondolnak sablonválaszukba, nevetgélnek rajta, mintha valami eredeti ötlet lett volna, hogy azt válaszolják, amit. Birkamódra élik életüket, annyira kevés helyzet van, amikor valami egyedit képesek létrehozni, legyen az akár egy egyszerű döntéshelyzet, ahol eredeti választ adnak, nem kell nagyra gondolni.. De mindig csak a reflexszerű, ösztönválaszokat adják, el sem gondolkozva rajtuk.

Kierkegaardnak igaza van, addig nem válunk emberré, amíg végre nem kezdjük használni az eszünket ilyesmire is.

Főleg ilyesmire….

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: